Ahány ember, annyi gyász: miért nem egyszerre gyászolunk

Két jelenet, mindkettő ismerős lehet.

Az első: a férj a temetés utáni második héten visszamegy dolgozni, hétvégén lefesti a kerítést, kicseréli a mosógépet, és estére elalszik a tévé előtt. A felesége azt látja, hogy semmi nem érdekli. Amikor szóvá teszi, a férfi annyit mond, hogy „valakinek működnie is kell”, és kimegy a garázsba.

A második: a feleség harmadszor veszi elő ugyanazt a fényképet, és szeretné átbeszélni, hogyan is történt az a bizonyos utolsó nap a kórházban. A férje egy idő után feláll az asztaltól. Nem azért, mert nem érdekli. Azért, mert nem bírja tovább.

Mindkét jelenetben ugyanaz a mondat hangzik el, csak más szereplő szájából: „téged nem is érdekel”. És mindkét esetben téves. Nem közöny van mögötte, hanem kétféle gyászstílus.

Kétféleképpen lehet gyászolni, és mindkettő valódi

Kenneth Doka és Terry Martin munkája óta szokás megkülönböztetni az érzelemközpontú és a cselekvésközpontú gyászt.

Az érzelemközpontú gyászoló érzésekben dolgozza fel a veszteséget. Sír, beszél róla, keresi mások jelenlétét, újra és újra elmondja a történetet, és ettől valóban könnyebb lesz neki. Amikor rosszul van, akkor emberek kellenek köré.

A cselekvésközpontú gyászoló csinálásban dolgozza fel. Intéz, szervez, rendet rak, sírkövet választ, kifesti a szobát, elvégzi azt, amit az elhunyt már nem tud. Fájdalmát nem szavakba, hanem tevékenységbe fordítja. Amikor rosszul van, akkor munka kell neki, nem beszélgetés.

Fontos, hogy ez nem nemhez kötött. Vannak sírós férfiak és cselekvéssel gyászoló nők, és a legtöbb ember amúgy is a kettő keveréke. A kulturális elvárás azonban erősen tereli az embereket: a magyar családok többségében a férfitól ma is azt várják, hogy „tartsa magát”, a nőtől pedig azt, hogy legyen érzelmes. Ettől az arány gyakran úgy alakul, ahogy a fenti két jelenetben.

Ami a családok szempontjából a legfontosabb: egyik stílus sem jobb a másiknál, és egyik sem gyorsabb. Csak másképp néz ki kívülről. A cselekvéssel gyászoló ember fájdalma nem kisebb, csak láthatatlanabb, és éppen ezért kerül gyakran abba a helyzetbe, hogy a család érzéketlenséggel vádolja.

A hullámzás, amit érdemes ismerni

Van egy másik magyarázat is arra, hogy egy családban miért nincs két ember soha ugyanabban az állapotban.

Margaret Stroebe és Henk Schut írta le azt a mintázatot, hogy a gyászoló hol a veszteséggel foglalkozik (előveszi az emlékeket, sír, hiányol), hol pedig az élet újjáépítésével (dolgozik, intéz, tervez, néha kifejezetten jól érzi magát). A kettő között oda-vissza mozog, és éppen ez a mozgás viszi előre a folyamatot. Nem menekülés, amikor valaki napokig nem gondol a veszteségre. Az is a gyász része.

Ebből következik a családi élet egyik legfájdalmasabb félreértése. Amikor az egyik fél éppen a veszteségnél van, a másik pedig éppen az újjáépítésnél, akkor az egyik sírni akar, a másik meg elmenne moziba. Ilyenkor nagyon könnyű azt gondolni, hogy a másik érzéketlen vagy éppen kegyeletsértő. Két héttel később gyakran fordítva állnak, és megint nem találkoznak.

Ha ezt a hullámzást a pár előre ismeri, sokkal kevésbé ijed meg tőle. Nem attól lesz jobb, hogy egyszerre gyászolnak (ez nem fog megtörténni), hanem attól, hogy nem magyarázzák félre egymást.

A család belső mércéje

Van a dolognak egy tágabb köre is, amiről ritkán esik szó: a rokonság ítélete.

A gyászoló családot nagyon gyorsan körbeveszi egy kimondatlan mérce arról, hogyan kell ezt csinálni. Ki hányszor megy ki a temetőbe, ki mit hord, ki mikor kezd újra nevetni, ki mikor pakolja el a ruhákat, ki mikor tér vissza a munkába. Ezt a mércét jellemzően nem a legközelebbi hozzátartozók állítják fel, hanem a második kör: testvérek, sógorok, régi barátok, akiknek szintén fáj, és akik a saját fájdalmukat azzal próbálják kezelni, hogy figyelik a többieket.

Ebből származik a gyászoló családok egyik legmérgezőbb konfliktusa: az özvegy három hónap múlva elmegy egy születésnapra, és a rokonság ebből azt olvassa ki, hogy „nem is szerette”. Vagy fordítva: valaki fél év múlva is minden vasárnap kint van a sírnál, és a család azt suttogja, hogy „ez már nem normális”.

Amit ilyenkor érdemes tudni: a gyász külső jegyeiből nem lehet a belső állapotra következtetni. Aki sokat sír, nem feltétlenül szenved jobban. Aki visszament dolgozni, nem feltétlenül van túl rajta. A látható viselkedés a stílusról szól, nem a veszteség súlyáról.

Amit pedig tenni lehet: a szűk család előre megegyezhet abban, hogy a rokonság kommentárjait nem engedi maga közé. Ez néha egy egyszerű mondat, amit mindenki használ: „Mi ezt így csináljuk.” Nem magyarázkodik, nem vitatkozik, és lezárja a témát.

Amit a gyerekek látnak ebből

Ha a szülők eltérően gyászolnak, azt a gyerekek is olvassák, és rendszerint rosszul.

Ha az egyik szülő sír, a másik pedig a garázsban dolgozik, akkor a gyerek könnyen arra jut, hogy az egyik szülő szerette a nagymamát, a másik nem. Ha az egyik szülő beszél róla, a másik témát vált, akkor megtanulja, hogy erről az egyik felnőttel szabad beszélni, a másikkal nem, és ettől a családon belül két külön világ jön létre.

Egy mondattal sok megelőzhető ebből: „Apa másképp szomorú, mint én. Ő nem beszél róla annyit, de neki is hiányzik.” Ez a gyereknek azt üzeni, hogy nem kell választania a szülei között, és megtanítja neki azt is, hogy a szomorúságnak többféle arca van. A gyerekek gyászáról a sorozat 4. részében írok részletesen.

A veszélyes időszak

A gyász a párkapcsolat egyik legkockázatosabb szakasza, különösen gyerek elvesztése után. Ennek több oka is van, és ezek egyszerre hatnak.

Az egyik, hogy mindkét fél a saját mélypontján van, tehát éppen akkor kellene támogatniuk egymást, amikor a legkevesebb tartalékuk van. A másik, hogy a gyász energiaigényes, és ami marad, azt a mindennapok felemésztik. A harmadik pedig az, hogy a veszteség fájdalmát nagyon nehéz elviselni a másikon. Aki nézi a párja szenvedését, és nem tud rajta segíteni, az tehetetlenséget él meg, a tehetetlenségből pedig gyakran ingerültség lesz.

Ehhez jön még valami, amiről ritkán esik szó: a gyászoló pár testi közelsége is megváltozik. Van, akinél a fizikai közelség iránti igény megnő, mert vigaszt keres, és van, akinél teljesen eltűnik. Ha ez a kettő találkozik egy kapcsolatban, abból újabb sértettség lesz, amiről aztán végképp nem beszélnek.

Amit erről tudni érdemes: ezek átmeneti állapotok, és nem a kapcsolat minőségéről szólnak. Ha viszont hónapokig kimondatlanul maradnak, akkor már igen.

Külön szót érdemel a gyermekét elvesztő pár helyzete, mert ez a legnehezebb minden közül. Itt ugyanis nem csak arról van szó, hogy két ember gyászol egymás mellett. Arról is, hogy mindketten a másik arcán látják annak a gyereknek a vonásait, akit elveszítettek, és hogy a szülői szerep, amely eddig összekötötte őket, most a fájdalom forrása lett. Ehhez társul a szülőkben szinte kivétel nélkül megjelenő önvád, és ennek az önvádnak a kivetítése a másikra. Az ilyen párok esetében a külső segítség nem a kapcsolat gyengeségének jele, hanem a legelemibb józanság.

Ha a családban maradt még gyerek, akkor egy további teher is megjelenik: a szülőknek működniük kell azok felé, akik élnek, miközben nincs miből. Ez az a helyzet, amikor a nagyszülők, keresztszülők, közeli barátok konkrét, hétköznapi segítsége (főzés, iskolába vitel, néhány óra a gyerekekkel) többet ér minden vigasztaló mondatnál.

Amit adni tudtok egymásnak

Nem azt, hogy ugyanazt érezzétek. Azt nem lehet.

Amit adni tudtok, az az elismerés: „másképp csinálod, mint én, de te is csinálod”. Ez a mondat rövid, és rendkívül sokat változtat. Azt üzeni, hogy nem versenyzünk azon, kinek fáj jobban, és nem vagyunk egymás vizsgáztatói.

A gyakorlatban ez néhány egyszerű megállapodást jelent.

Beszéljétek meg, mikor beszéltek róla. Az érzelemközpontú félnek szüksége van rá, hogy elmondja, a cselekvésközpontúnak arra, hogy legyen olyan időszak, amikor nem kell. Egy „este, a gyerekek után, ha akarod” típusú megállapodás mindkettőt megoldja. Enélkül az egyik állandóan kezdeményez, a másik állandóan menekül.

Kérjétek, amit szeretnétek, konkrétan. „Legyél már együttérzőbb” nem kérés, hanem minősítés. „Ülj le velem tíz percre, és hallgasd meg” kérés, és teljesíthető.

Fogadjátok el a másik gyászának formáját. Ha valakinek az segít, hogy megcsinálja a kertet, akkor az segít neki. Nem kell átnevelni.

Legyen valami, amit együtt csináltok az elhunyt emlékére. Nem nagy dolog: egy séta, egy gyertya, egy közösen kiválasztott fénykép. A közös rítus arra jó, hogy legyen olyan pont, ahol a két különböző gyász találkozik. Erről az 5. részben írok részletesen.

Négy mondat, ami használható

Ezeket a mondatokat konzultációkon szoktam javasolni, és a visszajelzések alapján többnyire működnek. Egyik sem szép, viszont mindegyik kimondható.

„Nem tudom, hogy neked most mire van szükséged. Megmondanád?”

„Most nem bírok beszélni róla. Nem miattad, és nem azt jelenti, hogy nem érdekel. Este visszatérhetünk rá?”

„Látom, hogy neked ez a te módod. Nekem más. Ez rendben van így.”

„Ma jó napom volt, és ettől bűntudatom lett.”

Az utolsó azért fontos, mert a jó napok utáni bűntudat szinte minden gyászolónál megjelenik, és ha kimondatlan marad, akkor a másik félben az a benyomás alakul ki, hogy a párja már túl van rajta.

Amit viszont érdemes kerülni, az a mérlegelés. „Nekem nehezebb, mert én voltam ott vele.” „Te legalább el tudsz menni dolgozni.” „Az én anyám volt.” Ezek a mondatok érthetőek, mert a fájdalom önző, és a gyászoló ember tényleg úgy éli meg, hogy senki nem érti. De abban a pillanatban, amikor a család elkezdi mérni, kinek jár több együttérzés, verseny lesz a gyászból, és a versenyben mindenki veszít.

Mikor több ez, mint stílusbeli különbség

Néhány jel arra utal, hogy nem pusztán két gyászstílus súrlódik.

Ha hónapok óta egyáltalán nem esik szó az elhunytról, ha az egyik fél teljesen kivonult a családi életből, ha a veszekedések állandósultak és mindig ugyanoda futnak ki, vagy ha valamelyikük az alkoholban keresi a megoldást, akkor a gyász mellett már más is dolgozik.

Ilyenkor a párkonzultáció nem luxus. Nem azért, mert a kapcsolat rossz, hanem mert két gyászoló ember nagyon nehezen tud egyszerre a saját fájdalmával és a másikéval foglalkozni. Ehhez néha kell egy harmadik, aki nem gyászol, és ezért van kapacitása mindkettőjükre figyelni.

A gyász elakadásának jeleiről a sorozat 7. részében írok részletesen.

Ez a bejegyzés a „Amikor a család gyászol” sorozat 2. része. A következő részben, „A hallgatás ára” címmel, arról lesz szó, mi történik akkor, ha a család a hallgatást választja. A megjelent részek a sorozat oldalán olvashatók. A szövegben szereplő helyzetek összegyúrt, felismerhetetlenné tett példák, konkrét személyre vagy esetre egyik sem vezethető vissza.