A temetés utáni harmadik hét a legcsöndesebb. Az első két hétben sok dolga van a családnak: intézked, telefonálni, papírokat kitölteni, fogadni azokat, akik látogatóba jönnek. Aztán ez elfogy a tennivaló. A rokonok hazautaznak, a részvétnyilvánító üzenetek elmaradnak, a munkahely visszavár, és a család egyszer csak ott ül a saját lakásában, négyen vagy öten, olyan csendben, ami megtörhetetlennek tűnik.
Kívülről ilyenkor már rendezettség látszik. Belül viszont mindenki máshol tart. Az egyik szülő reggeltől estig dolgozik, mert csak úgy bírja ki. A másik a szekrény előtt áll, és nem tudja rávenni magát, hogy hozzákezdjen a ruhák csomagolásához. A kamasz becsukja maga mögött az ajtót. A kisebbik gyerek pedig, akiről mindenki azt hiszi, hogy nem érti mi történik, harmadszor kérdezi meg vacsora közben, hogy nagypapa mikor jön haza, és ijedten látja, hogy ettől a kérdéstől az anyukája ideges lett.
Ez a sorozat erről a családról szól. Nem a gyászoló emberről, hanem a gyászoló családról, mert a konzultáción szinte mindig ez a nehezebb ügy. A fájdalommal az emberek meglepően jól bánnak. Egymással sokkal kevésbé.
Mi a gyász, és mi nem az
Kezdjük a fogalommal, mert enélkül összekeverednek a dolgok, és a családok gyakran éppen egy fogalmi zavar miatt kezdenek el aggódni egymásért.
A gyász a veszteség okozta megrendülés: a test és a lélek válasza arra, hogy valaki, akihez kötődtünk, nincs többé. Nem betegség, és nem is rendellenesség. Tünetei vannak (alvászavar, étvágytalanság, szorító érzés a mellkasban, fáradtság, feledékenység), de ettől még normális emberi működés.
Freud írta le az elsők között, 1917-ben, a Gyász és melankólia című tanulmányában azokat a jegyeket, amelyek azóta is helytállóak: a mély, fájdalmas csüggedést, az érdeklődés elvesztését a külvilág iránt, az elfordulást mindattól, aminek nincs köze az elhunythoz, és azt, hogy a gyászoló egy ideig képtelen új örömforrást elfogadni.
Ugyanő tette meg azt a megkülönböztetést is, mi szerint a gyászban a világ üresedik ki, depresszióban az „én”. Aki gyászol, azt éli meg, hogy a világból hiányzik valami, ami eddig ott volt. Aki depressziós, az önmagából hiányolja ugyanezt. Bűntudat mindkettőben van, de a gyászban az elhunythoz kötődik („nem voltam ott”, „nem hívtam fel”), a depresszióban viszont mindent áthat, és nem kapaszkodik konkrét dologba.
Ez a különbség nem szőrszálhasogatás. A gyász időben lefutó folyamat, amelyben a család jelenléte a legfontosabb gyógyszer. A depresszió állapot, amely kezelést kíván. A kettő egyébként megjelenhet együtt is, és a 7. részben külön foglalkozom azzal, hogyan vehető észre a különbség otthonról.
Az „öt szakasz”, amelyik nem a gyászé
Ha valaki rákeres a gyászra, néhány kattintáson belül szembejön vele az öt szakasz: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. Elisabeth Kübler-Ross modellje ez, és rendkívül nagy karriert futott be, filmekben, cikkekben, tréningeken.
Csakhogy Kübler-Ross haldokló betegeket vizsgált, és azt írta le, hogy a haldokló ember hogyan viszonyul a saját közelgő halálához. Nem a hátramaradókról beszélt. Az évtizedek során ez a modell átcsúszott a gyászra, és mostanra sok gyászoló ezzel a menetrenddel a kezében méri magát: „már a dühnél kellene tartanom”, „miért nem jön az elfogadás”.
Amikor egy családban ezzel a mércével nézik egymást, abból baj lehet. Kimarad valakinél egy szakasz, más sorrendben jön, vagy visszatér az, amin a család szerint már túl kellene lennie. Ilyenkor születnek az olyan mondatok, hogy „te még mindig a tagadásban vagy”, és ezek a mondatok többet árthatnak, mint amennyit segítenek.
Aki a haldoklás felől érkezik a témához, annak érdemes tudnia még valamit: a hozzátartozók ugyanezeken a szakaszokon mennek végig a beteg mellett, de nem egyszerre vele. Az anticipációs gyász, vagyis az, hogy a veszteség érzései már a halál előtt megjelennek, teljesen természetes, és nem jelenti azt, hogy valaki „előre eltemette” a hozzátartozóját.
Amit a szakirodalom mégis ad
A gyászra vannak használható leírások, csak nem menetrendként érdemes értelmezi őket.
Lindemann 1944-ben írta le az akut gyász fogalmát, és krízisként értelmezte a gyászt. Megfigyelte, hogy a gyász lehet azonnali, de késleltetett is, lehet szokatlanul erős vagy éppen rejtett, és a tünetei igen eltérőek lehetnek. Ami ebből a családoknak fontos: az, hogy valaki másképp reagál, mint a többiek, önmagában nem bír jelentőséggel.
Verena Kast négy szakaszra bontja a folyamatot, és ez a bontás áll a legközelebb ahhoz, amit a gyakorlatban látni lehet. Először az elzárkózás a tudomásulvételtől, vagyis az az állapot, amikor az ember tudja, hogy megtörtént a szörnyűség, de nem hiszi el. Aztán az intenzív érzelmek felszakadása: harag, düh, szorongás, levertség, gyakran váltakozva, egy napon belül is. Ezt követi a keresés és az elválás hullámzása, ami talán a leginkább félreértett szakasz: a gyászoló keresi az elhunytat, beszél hozzá, érezni véli a közelben, hallani véli a kulcscsörgést, és közben tudja, hogy nincs már ott. Végül eljut egy új viszonyulás kialakításához önmagával és a világgal.
A magyar szakirodalomban Pilling János részletesebb bontása használatos: anticipációs gyász, sokk, kontrollált gyász, regresszió, átdolgozás, adaptáció. A „kontrollált” szakasz az, amit a család a temetés körüli napokban lát: aktivitás, intézkedés, működés. Ilyenkor szokták azt mondani a gyászolóra, hogy „milyen erős”. Valójában nem erős, hanem dolga van, és amíg dolga van, addig működik. Amikor a temetés utáni harmadik héten kifogy a tennivaló, akkor jön a nehezebb rész, és a környezet éppen ekkor gondolja azt, hogy már valamelyest konszolidálódtak a dolgok.
Az utolsó szakasz a legfontosabb, és a sorozat 5. része részletesen foglalkozik vele: az adaptáció nem felejtést jelent. Azt jelenti, hogy az elhunyt belső alakká válik, akivel a gyászoló tovább él, csak másképp. A kapcsolat nem szűnik meg, hanem átalakul.
„Mennyi ideig tart?”
Ezt a kérdést szinte minden konzultáción felteszik, általában a második beszélgetésen, amikor már megbíznak bennem annyira, hogy kimondják.
Őszinte válasz: nem tudom, és nem is tudhatja senki. A gyászév fogalma nem véletlenül él a magyar hagyományban, és nem is teljesen alaptalan, hiszen egy teljes évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a család minden ünnepen, minden évfordulón, minden születésnapon egyszer átessen nélküle. De az egy év nem határidő, hanem tapasztalati támpont.
Amit viszont biztosan tudni érdemes: a gyász nem lineárisan halad. Hullámzik. Jön három jó hét, aztán egy dal a rádióban, egy illat a lépcsőházban, és a gyászoló ugyanott áll, ahol az első héten. Ez nem visszaesés, hanem a folyamat természetéből következik.
A veszteségre adott reakciót számos tényező alakítja: milyen volt a kapcsolat az elhunyttal, hogyan halt meg, hány éves a gyászoló, milyen az alaptermészete, milyen veszteségeket élt át korábban, mi zajlik éppen az életében, és milyen a kapcsolati hálója. Két ember ugyanabban a családban ezért gyászol egészen más ütemben, teljesen jogosan.
Ugyanaz a halál, öt különböző veszteség
Most jön az, amiért ez a sorozat megszületett.
Amikor mondjuk meghal a nagyapa, a család azt szokta mondani: „mindannyian elveszítettük őt”. Ez a mondat kedves, és nem igaz. Pontosabban: nem ugyanazt veszítette el mindenki.
A feleség a férjét veszítette el, azt az embert, akivel ötven évig egy ágyban aludt, és akivel együtt gondolta el a saját öregségét is. Neki a jövője is odalett, nem csak a társa.
A fia az apját veszítette el, és vele együtt annak a lehetőségét, hogy még tisztázzanak valamit, ami harminc éve rendezetlen maradt. Az ő gyászában a bűntudat és a harag sokkal több helyet foglal.
A meny az apósát veszítette el, akit talán szeretett, talán csak elviselt, és most azt a szerepet kapja, hogy ő tartsa össze a többieket, mert ő az, akit a fájdalom „nem érint annyira”.
Az unoka azt az embert veszítette el, aki mellett fát vágott a nyaralóban, és aki talán a legjobban elfogadta.
A kisebbik unoka pedig, aki négyéves, még azt sem tudja pontosan, mit veszített el. Csak azt érzi, hogy otthon valami megváltozott, mindenki ideges, és akár azt is hiheti, hogy ő tehet róla.
Ha ez az öt ember azt gondolja magáról, hogy ugyanazt éli át, akkor mindegyikük azt fogja tapasztalni, hogy a többiek valamit rosszul csinálnak. Ez a családi gyász legnagyobb csapdája, és a legtöbb konfliktus, amit ilyenkor látok, ide vezethető vissza.
Van ennek egy nehezen kimondható változata is. Az elhunythoz mindenkit eltérő viszony fűzött, és ezek nem egyformán örömteliek. Van, akinek az apja halt meg, és van, akinek egy nehéz ember halt meg, akivel harminc éve nem tudott mit kezdeni. Aki esetleg megkönnyebbülést érez, az rendszerint el is rejti, mert szörnyetegnek érzi magát tőle. Pedig a megkönnyebbülés hosszú betegség vagy terhelt kapcsolat után teljesen természetes, és ha kimondatlan marad, éppen az teszi nehézzé a gyászt.
Ebből következik a gyakorlati tanulság, amit minden gyászoló családnak érdemes az első hetekben elfogadnia: senkinek nem kell megmagyaráznia, miért úgy gyászol, ahogy. Nem kell összemérni, kinek fáj jobban, és nem kell rangsorolni a veszteségeket.
A rendszer két feladata
A család rendszerként működik: minden tag helyzete függ a többiekétől, és ha az egyik elem kiesik, az egész elrendeződés megmozdul. Halál esetén ennek a rendszernek két dolgot kell elvégeznie, és ha az egyik elmarad, a másik is elakad.
Az első: közösen elismerni, ami történt. Nem elég, hogy mindenki külön-külön tudja. Ki kell mondani, közösen, többször, és el kell bírni, hogy ez fájdalmas. Ide tartozik az is, hogy a gyerekek megkapják az igazságot, életkoruknak megfelelő formában. Amikor egy családban nem lehet beszélni a halálesetről, mert „ne szomorítsuk egymást”, ott öten gyászolnak egyedül, egy fedél alatt. Erről szól a 3. rész.
A második: újraszervezni a mindennapokat. Ez prózaibb, és éppen ezért marad el gyakran. Ki fizeti ezentúl a számlákat, ki viszi a gyereket edzésre, ki hívja fel a vidéki rokonokat karácsonykor, ki gondozza a sírt, ki mesél történeteket a családi asztalnál. Ezek a szerepek nem tűnnek el a halállal, hanem valakire rákerülnek. Ha erről nem esik szó, akkor kimondatlanul kerülnek rá, jellemzően arra, aki a legkevésbé tud nemet mondani. Nagyon gyakran a legidősebb gyerekre, akiből egyik napról a másikra „a ház férfija” vagy „a család anyja” lesz, tizennégy évesen.
A két feladat összefügg. Ha a család nem beszél a veszteségről, akkor a szerepek átrendeződése is szó nélkül, történik meg. Ha pedig a mindennapok szétesnek, akkor senkinek nincs ereje a beszélgetésre.
Négy mondat, ami többet árt, mint használ
A gyászoló család körül keringő jó tanácsok többsége jóindulatból születik, és pontosan attól válik terhessé. Négyet emelek ki, mert ezekkel találkozom a leggyakrabban, és mert mindegyikre van használhatóbb változat.
„Legyél erős a gyerekek miatt.” Ezt a mondatot a legtöbb özvegy megkapja, néha már a temetésen. Az üzenete az, hogy ne sírjon a gyerek előtt. A gyerek azonban a szülő arcáról tanulja meg, mit lehet kezdeni a fájdalommal. Ha azt látja, hogy anya sír, aztán megtörli az arcát, és megkérdezi, kér-e teát, akkor azt tanulja meg, hogy a fájdalom elviselhető. Ha azt látja, hogy otthon mindenki mosolyog, miközben a levegő fojtogató, akkor azt tanulja meg, hogy hazudni kell. Helyette: „Sírok, mert hiányzik nekem a nagypapa. Ez nem miattad van, és el fog múlni.”
„Ne emlegessétek előtte, mert csak felzaklatjátok.” A gyászoló nem felejti el, hogy meghalt valakije. Nem lehet emlékeztetni rá, mert egy percre sem felejti el. Amikor a család kerüli a nevét, akkor nem a fájdalmat kíméli, hanem az elhunytat tünteti el a beszélgetésekből, másodszor is.
„El kell engedni.” Erről az 5. részben külön írok, mert ez a legmakacsabb félreértés. A gyász végpontja nem az, hogy a kapcsolat megszűnik, hanem az, hogy átalakul.
„Ideje továbblépni.” Ez rendszerint akkor hangzik el, amikor a környezet fáradt bele a gyászba, nem pedig akkor, amikor a gyászoló készen áll. Nincs olyan naptári nap, amikor esedékessé válik.
Amit ezek helyett lehet mondani, az sokkal egyszerűbb, és nem is kell hozzá tehetség: „Gondolok rátok.” „Nem tudom, mit mondjak, de itt vagyok.” „Mikor menjek el bevásárolni helyetted?”
Kapcsolatokban lehet megküzdeni vele
Caplan a gyászt coping-krízisnek nevezte, és azt mondta róla, hogy ezzel a krízissel kapcsolatokban, azok által lehet megküzdeni. Ez a mondat egyszerre vigasztaló és igényes.
Vigasztaló, mert azt jelenti: nem kell egyedül megbirkózni vele, és nem is lehet. Igényes, mert azt is jelenti, hogy a gyászból nem lehet kigondolkodni magunkat, nem lehet átdolgozni, nem lehet kivárni egyedül a szobában. Emberek kellenek hozzá, és leggyakrabban éppen azok az emberek, akik maguk is gyászolnak.
Ezért nem mindegy, mi történik a családban a veszteség után. Egy család, amelyik ezt jól csinálja, nem azért lesz jobban, mert kevésbé fáj neki. Azért lesz jobban, mert nem hagyják egymást egyedül.
Mi következik ebben a sorozatban
A következő hét bejegyzésben egy-egy olyan kérdést járok körbe, ami a gyászoló családokban a leggyakrabban okoz elakadást:
- Ahány ember, annyi gyász. Miért gyászol az egyik sírással, a másik cselekvéssel, és miért gondolja mindkettő, hogy a másik rosszul csinálja.
- A hallgatás ára. Amit szeretetből nem mondunk ki, és amit a gyerek enélkül is tud.
- „Ő már nem jön vissza?” A gyerek gyásza életkoronként, a temetés kérdésével együtt.
- Az üres szék. Emlékezés, rítus, és a kapcsolat, ami nem szűnik meg, csak átalakul.
- Amit nem illik gyászolni. Vetélés, öngyilkosság, demencia, válás: veszteségek, amelyekhez a környezet nem ad gyászjogot.
- Amikor a gyász elakad. Az elakadás jelei, és az a határvonal, ahol a szakember dolga kezdődik.
- Az első karácsony nélküle. Az ünnep, és a család újraszerveződése.
Ha a családotokban most éppen ez zajlik, és úgy érzitek, nem találtok egymáshoz utat, akkor sem feltétlenül terápiára van szükség. Sokszor elég egy külső, elfogulatlan ember, aki mellett ki lehet mondani azt, amit egymás előtt nem. Erről szól a családkonzultáció, és arról, hogyan zajlik, ott olvashattok bővebben.
A sorozat szakirodalmi hátterét Freud, Lindemann, Kübler-Ross, Verena Kast, Caplan és Pilling János munkái adják. A szövegben szereplő családi helyzetek összegyúrt, felismerhetetlenné tett példák, konkrét személyre vagy esetre egyik sem vezethető vissza.