Van egy kérdés, amely életünk egy pontján váratlan erővel tör fel: „ki vagyok én valójában?” A serdülő, aki tegnap még gyerek volt, ma már másnak látja magát a tükörben – és nemcsak a teste változik, hanem az is, ahogyan el akarja helyezni magát a világban. Erikson elméletében ez az ötödik szakasz tétje: megtalálni azt a belső magot, amely azt mondja, „ez vagyok én”, akkor is, ha körülöttünk minden mozgásban van. A kamaszkort az identitás és a szerepzavar feszültsége jellemzi. Az identitás kérdése nem a semmiből érkezik: az addig felépült rétegekre – a bizalomra, az akaratra és a kompetencia élményére – épül rá.
„Ki vagyok én?” – a serdülőkori identitáskeresés
Nagyjából tizenkét és tizennyolc-húsz éves kor között a serdülő egyszerre sokféle szerepet próbál ki – diákot, barátot, szerelmest, lázadót, keresgélőt –, és közben azt igyekszik kitalálni, melyik közülük igazán az övé. Ehhez idő, kísérletezés és biztonságos tér kell. Kipróbál stílusokat, eszméket, baráti köröket, néha radikálisan szembefordul a szülei értékeivel, máskor szorosan azonosul egy közösséggel. Ez nem szeszély, hanem maga a munka. Az identitás nem készen kapott dolog, hanem lassan összeálló kép arról, hogy mit gondolunk magunkról, miben hiszünk, és kihez tartozunk.
A szerepzavar: amikor a fiatal nem találja a helyét
A szakasz árnyoldala a szerepzavar: amikor a fiatal nem találja a helyét, és nem tudja, melyik szerepben hiteles önmaga. Ha túl sok elvárás nehezedik rá, ha nincs tér a próbálkozásra, vagy ha minden döntését máris véglegesnek tekintik, könnyen úgy érezheti, hogy bárki lehet, csak épp önmaga nem. Ez megjelenhet sodródásban, állandó bizonytalanságban – vagy épp az ellenkezőjében, a túl korai, merev azonosulásban egyetlen szereppel, csak hogy véget érjen a feszültség. A szerepzavar nem hiba, hanem a folyamat természetes része; akkor válik teherré, ha a fiatal magára marad vele, és nincs körülötte kapcsolat, amely megtartja a keresés idejére. Szülőként ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk: kapcsolatban maradni a keresgélő fiatallal. Arról, hogy ez a gyakorlatban hogyan néz ki, külön írásban gyűjtöttem össze gondolatokat.
A szakasz erénye: a hűség
A szakasz erénye a hűség: az a képesség, hogy a magunk választotta értékek, emberek és ügyek mellett kitartsunk akkor is, amikor nehéz. Ez nem vakság, hanem egy belső iránytű, amely a sokféle lehetőség közül a sajátunkat választja. Aki ki tudja alakítani ezt a stabil önazonosságot, az nyugodtabban éli meg a változást is – nem fenyegeti, ha valaki más, mert tudja, hol állnak a saját határai. A szilárd identitás ugyanis nem merevség: épp ez teszi lehetővé, hogy nyitottak maradjunk anélkül, hogy elvesznénk.
Identitás a felnőtt párkapcsolatban
Felnőttként ez a réteg azt alapozza meg, mennyire szilárdan érezzük magunkat a kapcsolatainkban. Akiben az önazonosság megerősödhetett, az tudja, mit akar és hol húzódnak a határai – és épp ettől tud igazán közel engedni másokat anélkül, hogy elveszítené önmagát. Akinél viszont az identitás kérdése elvarratlan maradt, ott visszatérhet a bizonytalanság: az állandó igazodás mások elvárásaihoz, a „nem tudom, mit akarok” érzése, vagy az, hogy a párkapcsolatban felolvadunk a másikban. Ezen a mintán a párkapcsolati tanácsadás során együtt is lehet dolgozni. Sokszor épp egy kapcsolat hozza felszínre ezt, hiszen valódi közelségre csak akkor tudunk lépni, ha előbb megtaláltuk önmagunkat. Az identitás azonban felnőttként is formálható – a keresés sosem zárul le végleg.
Mit tehet, ha máig keresi önmagát?
Ha azt érzi, hogy a „nem tudom, ki vagyok” vagy a „mindig máshoz igazodom” érzése megnehezíti a mindennapjait, egy egyéni konzultáció keretében érdemes ránézni, honnan ered. Ha pedig kamasz gyermekük körül feszül a családi légkör, a családkonzultáció mindenkinek teret ad. A következő részben a fiatal felnőttkor jön: az intimitás és az izoláció kérdése.
Ez az írás az Erikson-életciklusok sorozat része – a sorozat többi cikke itt olvasható.