Van egy jelenet, amit sok szülő ismer: a tizenéves a telefon fölé hajolva üzenget, valahol messze jár, és bármit mond neki az ember, az mintha egy üvegfalról pattanna vissza. A jó tanács lepereg, a kérésből vita lesz, és lassan az az érzése támad a szülőnek, hogy a gyereke számára már csak az számít, mit gondolnak a barátai. A rendelőben gyakran így fogalmazzák meg: „mintha nem is hozzám tartozna többé.” Ennek a tehetetlenségnek van neve – Gordon Neufeld és Máté Gábor kortársorientációnak hívja –, és erről szól a sorozat mostani része.
Mi a kortársorientáció?
A kortársorientáció lényege egyszerű: a gyerek elsődleges igazodási pontja már nem a szülő vagy egy másik felnőtt, hanem a kortárscsoport. Tőlük tanulja, mi a jó és mi a rossz, hogyan kell beszélni, öltözködni, kihez érdemes tartozni. Magában ez még nem baj – minden serdülőnek fontosak a barátai, és ez így is van rendjén. A gond ott kezdődik, amikor a kortársak nem kiegészítik a szülői kapcsolatot, hanem a helyére lépnek. A kortársorientáció tehát nem a barátkozás túlzása, hanem a kötődés irányának megfordulása – és éppen ezért nem tiltással, hanem a kapcsolat erősítésével lehet rá válaszolni.
Neufeld és Máté egy szép képpel írja le, mi áll emögött. Az ember gyereke nagyon hosszú ideig rászorul a felnőttekre, és ehhez egy stabil, biztonságos kötődési hálóra – mondhatni egy egész „falura” – volna szüksége. Ha ez a felnőtt háló meggyengül, a gyerek nem marad kapaszkodó nélkül: ösztönösen keres másikat, és a legkézenfekvőbb a vele egykorúak csoportja. Nem dac ez, nem is rosszindulat – inkább olyan, mint amikor valaki, akinek kicsúszik a talaj a lába alól, ösztönösen megfogja a legközelebbi korlátot. Ez a mechanizmus áll a kortársorientáció hátterében.
Miért erősödött fel napjainkban?
A jelenség nem új, csak épp most erősödött fel. A nagycsaládok szétszóródtak, a felnőttek túlterheltek, a gyerekek pedig egyre több időt töltenek egymással – élőben is, a képernyőn keresztül még inkább. A közösségi média ehhez óriási löketet adott: a kamasz ma jóformán a nap minden órájában „be van kapcsolva” a csoportjába, és közben szüntelenül méri magát hozzájuk. Tari Annamária a Z generációról írva részletesen bemutatja, hogyan rendezi át mindez a fiatalok kapcsolati világát – hová kerül a figyelem, az intimitás, a hovatartozás határa. A digitális tér önmagában nem ellenség, de a kortársak felé fordulást felerősíti. (Erről egy későbbi, kifejezetten a digitális kamaszkorról szóló rész szól majd bővebben.)
A kortársorientáció figyelmeztető jelei
Honnan tudható, hogy még egészséges kortárskötődésről van szó, vagy már átbillent a mérleg? Néhány jel árulkodó. A szülői szó súlytalanná válik – nem azért, mert a kamasz nem érti, hanem mert már nem a szülő a viszonyítási pont. A csoport véleménye mindennél fontosabb lesz, néha még az önbecsülés árán is. A gyerek érzelmileg becsukódik a szülő előtt, miközben a barátai felé teljesen nyitott. És sokszor megfakul a kíváncsisága is, mintha a világ beszűkülne arra az egy kérdésre, hogy hová tartozik. Hadd hangsúlyozzam: a barátok szeretete önmagában érték. A baj az, ha kiszorítja a felnőtt kötődést.
A visszahódítás útja: kapcsolat a fegyelmezés helyett
Mit tehet a szülő, ha felismeri a kortársorientáció jeleit? Az ösztönös válasz többnyire a szigorítás: több szabály, keményebb gyeplő, büntetés. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez jellemzően ront a helyzeten – a fegyelmezéssel ugyanis épp azt a köteléket feszítjük tovább, amelyik már amúgy is meglazult. A járható út fordított irányba vezet: nem szigorítani kell a kapcsolatot, hanem visszamelegíteni. Apró, hétköznapi pillanatokban – egy közös vacsorában, egy autóútban, ahol nem kérdezünk számon semmit, egy érdeklődő mondatban, amely mögött nincs rejtett nevelési cél. A gyereket nem „vissza kell rángatni”, hanem újra magunkhoz kötni, türelemmel, és azzal a csendes biztonsággal, hogy mi akkor is itt vagyunk, ha ő épp ellök magától.
Ez lassú munka, és nem mindig látszik rögtön az eredménye. De a kötődést helyreállítani mindig könnyebb, mint a tekintélyt visszakövetelni – és hosszú távon ez az egyetlen, ami tartós. Ha azt érzi, hogy a kamaszával épp a kortársorientáció jeleivel küzd, szívesen segítek megtalálni a visszafelé vezető utat.
(A sorozat korábbi részei: Serdülőkor mint átalakulás; Leválás és kötődés. A folytatás: Határok a kamaszkorban.)