Néha elgondolkodom azon, milyen furcsa, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki gyerekként a tornác lépcsőjén ült, és aki most ezt írja – és mégis, milyen sok minden megváltozott közben. Nemcsak a test öregszik. A gondolataink, a kapcsolataink, a céljaink is újrarendeződnek, és közben végig ott zúg a háttérben egyetlen kérdés: „ki vagyok én?” A különös az benne, hogy ez a kérdés minden életkorban mást jelent.

Erikson fejlődéselmélete: térkép az életúthoz

Erik H. Erikson, a 20. század egyik legnagyobb hatású fejlődéspszichológusa erre rajzolt egy térképet. Szerinte a születéstől a halálig nyolc nagy szakaszon megyünk át, és – ami a maga idejében szokatlan gondolat volt – a fejlődés nem áll meg a gyerekkorral. Felnőttként, sőt időskorban is dolgunk van önmagunkkal.

Erikson elgondolásának alapja az úgynevezett epigenetikus elv: ahogy a magzat szervei meghatározott sorrendben, egymásra épülve fejlődnek, úgy a lelki fejlődésünk szakaszai is. Minden szint az előzőre támaszkodik. Ezért van az, hogy ha egy korábbi szakaszban elakadtunk, annak nyomai később is visszaköszönnek – jellemzően épp a legszorosabb kapcsolatainkban.

A modell kulcsszava a krízis, és érdemes rögtön tisztázni: Eriksonnál a krízis nem katasztrófát jelent, hanem fordulópontot. Minden életszakasznak megvan a maga belső feszültsége, két pólus között, amellyel meg kell birkóznunk. És nem egyedül birkózunk: a család, a barátok, a tágabb közösség mind alakítják, hogyan jövünk ki belőle. Ha jól oldunk meg egy szakaszt, Erikson szerint nem pusztán továbblépünk – egy-egy emberi erény is megérik bennünk.

Az élet nyolc nagy kihívása – szakaszról szakaszra

Röviden a nyolc szakasz: a csecsemőkorban azt tanuljuk meg, megbízható-e a világ (itt érik a remény); a kisgyermekkorban az önállóságot próbálgatjuk (az akarat); az óvodáskorban a kezdeményezést (a céltudat); az iskoláskorban a munka örömét és a hozzáértést (a kompetencia); a serdülőkorban az önazonosságot keressük (a hűség); fiatal felnőttként a mély kapcsolódást (a szeretet); a felnőttkor derekán azt, hogy mit adunk tovább (a gondoskodás); időskorban pedig megbékélünk a megélt élettel (a bölcsesség).

Nem vizsga, hanem utazás

Számomra ennek az a legmegnyugtatóbb tanulsága, hogy egyetlen szakasz kimenetele sem végleges ítélet. A régi, elvarratlan szálak később – egy jó kapcsolatban, egy tudatos önismereti folyamatban – újra felvehetők. Az élet nem vizsga, hanem inkább egy hosszú utazás, ahol minden megoldott feszültség erősebbé tesz a következőre.

A sorozat következő részeiben egyesével végigjárjuk a nyolc szakaszt. Ha közben azt érzi, hogy épp az egyik kérdés – az önállósodás, az identitás, a közelség vagy a számvetés – most különösen foglalkoztatja, jó szívvel hívom egy beszélgetésre: sokszor már az is segít tisztábban látni, hol tart az ember a saját útján.